A Dodge Charger már 60 éve velünk van, története azonban egy valószínűtlennek tűnő, 1966-os bemutatkozással kezdődött.
A Dodge Charger 1966. január 1-jén mutatkozott be, három hónappal azután, hogy a Dodge 1966-os kínálatának többi modellje forgalomba került. A Rose Bowl félidei műsora alatt sugárzott reklámban a Dodge szóvivője, Pamela Austin a “Dodge-lázadás vezéreként” mutatta be az új Chargert. A “Dodge-lázadás” volt a Chrysler marketingkampányának témája 1966-ban és 1967-ben.
A Dodge a Chargert ugyanarra az alapstratégiára épülő autónak szánta, mint a Plymouth Barracudáját. Mindkettő meglévő modelleken alapuló fastback volt. Míg a Barracuda a Plymouth Valiant A-body platformját használta, a Charger a nagyobb Mopar B-body alapjaira épült, így a Dodge kínálatában a kisebb Plymouth fölé pozicionálták.
A Charger orr-része, hardtop ajtói, motorházteteje, első tetőoszlopai és szélvédője egyértelműen az 1966-ra áttervezett Dodge Coronetből származtak. Carl “Cam” Cameron vezető formatervező azonban számos jellegzetes részlettel egészítette ki ezeket, hogy a Charger önálló karaktert kapjon.
A szinte a hátsó lökhárítóig ívelő tetővonal mellett Cameron elegáns, finom vízszintes bordákkal tagolt hűtőrácsot és rejtett fényszórókat tervezett. A korabeli beszámolók szerint a Chrysler formatervezési vezetője, Elwood Engel gondoskodott arról, hogy ez a megoldás, az elektromosan működtetett fényszórófedelekkel együtt, bekerüljön a Chrysler felső vezetőinek bemutatott, életnagyságú agyagmodellbe. Az ötletet azonnal jóváhagyták.
A stúdiómodellben egyszerű kézi mechanizmus mozgatta a fényszórófedeleket, a sorozatgyártású Chargerekben azonban két villanymotor dolgozott. A tervezők arra is ügyeltek, hogy az orr-rész a fényszórók nyitott és rejtett állapotában egyaránt teljesnek hasson. Hátul a teljes szélességen végigfutó, hat izzóval megvilágított lámpaegység újabb olyan formai részletet adott a Chargernek, amely egyértelműen megkülönböztette a hagyományosabb Coronettől.
Az utastérben a Charger szintén jelentősen eltért a Coronettől. Elegáns belső terében négy különálló kagylóülés és gondosan megtervezett, teljes hosszúságú középkonzol kapott helyet. A Barracudához hasonlóan a hátsó üléseket le lehetett hajtani. A Chargerben így sík, szőnyeggel borított rakodótér alakult ki.
A televíziós reklámok az autó formáját és teljesítményét hangsúlyozták, kiemelve a Chargerhez elérhető Chrysler V8-as motorok teljes választékát, köztük a legendás 426 Street Hemit. A kereskedői anyagok szélesebb megközelítést alkalmaztak: az autó igényes karakterét népszerűsítették, sőt “sportkombiként” is jellemezték.
A beszámolók szerint Byron Nichols, a Dodge vezérigazgatója így foglalta össze a vállalat várakozásait: “Adjanak nekünk egy autót a Barracuda és a T-Bird közé, és miénk lesz a piac nagy része.”
Az első generációs Charger azonban nem hozta a Dodge által remélt eladásokat. 1966-ban mintegy 37 000 Chargert értékesítettek, 1967-ben pedig már csak körülbelül 16 000-et.
Az autóról ennek ellenére lelkesen írtak az olyan lapok, mint a Car and Driver és a Car Life. A Car and Driver szerkesztői egyenesen “szép Marlinnak” nevezték, az American Motors fastback kupéjára utalva.
A Charger sorsa 1968-ra gyökeresen megváltozott. A teljes áttervezés egyedi karosszériát és jellegzetes “Coca-Cola-palack” formát hozott, amely a muscle car korszak egyik legismertebb alakjává vált. Az eladások csaknem 100 000 autóra emelkedtek.
Hat évtizeddel a bemutatkozása után a Charger továbbra is a Dodge kínálatának része. A recept az évek során jelentősen változott, de az 1966-ban a “Dodge-lázadás vezéreként” indult név ma is elevenen él—immár egy modern, elektromos hajtású változaton is.