A Chevrolet 1960-ra visszafogta az 1959-es modellek extravagáns formavilágát, és kifinomultabb megjelenést adott megfizethető, nagyméretű autóinak.
1960-ban a Chevrolet az elegancia egy kis szeletét kívánta elhozni a megfizethető autók piacára. A vállalat négy szóban foglalta össze célját: „Elegancia mindenkinek”.
Az 1959-es Chevrolet-kínálat talán a General Motors történetének leglátványosabb és legextravagánsabb formavilágát képviselte. Az autódivat azonban változóban volt, ezért az 1960-as modellek visszafogottabb megközelítést követtek. A drámai túlzásokat letisztultabb vonalak és kifinomultabb megjelenés váltotta fel.
Clare MacKichan, aki 1953 és 1962 között vezette a Chevrolet formatervező stúdióját, évekkel később így idézte fel a változtatások mögötti gondolatmenetet: „Nem akartunk teljesen lemondani a hátsó szárnyakról, ezért átalakítottuk a hátsó részt, laposabbá és szögletesebbé téve a sárvédőt.”
Az autók elejéről eltűntek az 1959-es modellek hangsúlyos, szemöldökszerű formaelemei. Helyükre egyszerűbb, ovális hűtőrács került, amelyet négy fényszóró fogott közre.
A Chevrolet 1960-ra is megtartotta az 1959-es modell X alakú alvázát és 3023 mm-es tengelytávját. A teljes hossz és szélesség csupán néhány milliméterrel változott. A külső karosszériaelemek szinte mindegyike új volt, a fő kivételt az üvegfelületek jelentették.
Ebben az időszakban a GM mind az öt márkarészlege ugyanazt az alapvető karosszériaszerkezetet használta. A formatervezőknek úgy kellett megkülönböztetniük az egyes márkákat, hogy közben ezen a közös műszaki alapokon dolgoztak.
Az 1960-as motorválaszték nagyrészt változatlan maradt, bár a Chevrolet személyautóiból kikerült két 283 köbhüvelykes (4,6 literes), befecskendezéses motor, amelyeket ezt követően kizárólag a Corvette számára tartottak fenn.
A legerősebb elérhető V8-as a Super Torque Thrust Special volt: egy 348 köbhüvelykes (5,7 literes), W-sorozatú motor, három kétorkú karburátorral. A 11,25:1 sűrítési aránynak köszönhetően 335 lóerőt adott le.
A vásárlók öt sebességváltó közül választhattak: Powerglide, Turboglide, négyfokozatú Borg-Warner kézi váltó, háromfokozatú kézi váltó, illetve háromfokozatú, túlhajtással ellátott kézi váltó.
A Chevrolet megszokott felszereltségi hierarchiája is változatlan maradt. A Biscayne jelentette a belépőszintet, a Bel Air foglalta el a középkategóriát, az Impala pedig a kínálat csúcsán helyezkedett el. Ez az alapfelállás még hosszú éveken át fennmaradt.
A Biscayne kizárólag két- vagy négyajtós, oszlopos szedánként volt kapható. Akik oszlop nélküli keménytetős modellt szerettek volna, azoknak a Bel Air vagy az Impala mellett kellett dönteniük.
1960-ban a Chevrolet négyajtós keménytetős modelljei lapos tetővonalat kaptak, amelyet a GM Flying Wing, azaz „repülő szárny” néven emlegetett. Ez volt az utolsó év, amikor a Chevrolet ilyen autókat kínált; a vállalat Sport Sedan néven forgalmazta őket.
A Chevrolet az 1960-as modellévre több mint 1,65 millió járművet gyártott, ezzel többet értékesített, mint a GM másik négy autógyártó részlege együttvéve. Az Impala vezette a sort több mint 440 000 legyártott példánnyal, amelyet a Bel Air és a Biscayne követett.
A kínálatban a Corvette és az újonnan bemutatott Corvair is szerepelt. Bár a Corvette a teljes termelés viszonylag kis részét képviselte, a Corvair már az első évében további 250 000 járművel növelte a darabszámot.
A Chevrolet modellválasztéka a következő években tovább bővült. A Chevy II 1962-ben érkezett, 1964-ben követte a Chevelle, 1967-ben pedig a Camaro. Ahogy ezek az új modellek egyre népszerűbbé váltak, a nagyméretű autók fokozatosan kisebb részt képviseltek a Chevrolet üzleti tevékenységében.