A Ball-Stud Hemi rejtélye: hogyan merült feledésbe egy forradalmi motor – mi vetett véget a projektnek

A Chrysler története tele van rejtélyes fejlesztésekkel, de kevés olyan akad köztük, amely annyira érdekes lenne, mint a Ball-Stud Hemi. Az 1960-as évek végén a vállalat mérnökei olyan motort akartak létrehozni, amely méltó alternatívát jelenthet a hatalmas V8-asokkal szemben, miközben megőrzi a márka jellegzetes karakterét és teljesítményét. A 426 Hemi sikere után, amely alapjaiban változtatta meg a sebességről alkotott képet közúton és versenypályán egyaránt, a Chrysler felismerte, hogy egyszerűbb, könnyebb és olcsóbban gyártható motorra van szüksége.

Így született meg az A279-es projekt, amelyet később Ball-Stud Hemi néven ismertek meg. A cél ambiciózus volt: a teljes big-block motorpalettát le akarták váltani, beleértve a 383-as, 400-as, 440-es és még a klasszikus 426-os motort is. A mérnökök kétféle lökettérfogatban gondolkodtak — 6,6 és 7,3 literben —, abban bízva, hogy a klasszikus Hemikhez hasonló teljesítményt érhetnek el, miközben csökkentik a konstrukció összetettségét és tömegét. Közben azonban már közeledtek a szigorúbb emissziós előírások, az üzemanyagválság pedig az izomautók korszakának végét fenyegette.

Technikai szempontból a Hemi valódi kísérleti konstrukció volt. A hagyományos tengelyek és hatalmas hengerfejek helyett a mérnökök egy B-sorozatú blokkot alkalmaztak félgömb alakú égésterekkel, a himbákat pedig gömbcsapokra szerelték. A Chevrolet Mark IV konstrukciója által inspirálva ferde szelepvezérlést alkalmaztak, a szelepek méretei pedig megegyeztek a 426 Hemi megoldásaival. Ennek eredményeként a motor mintegy 45 kilogrammal könnyebb és körülbelül 42 centiméterrel keskenyebb lett elődjénél. Az átlagos adatok alapján a 7,3 literes változat nagyobb teljesítményt adott le, mint a 440-es motor, de kissé elmaradt a két karburátorral szerelt, csúcsteljesítményű 426-os változattól.

A sorozatgyártás felé vezető úton azonban komoly problémák merültek fel. A meglévő blokk alkalmazásához a mérnököknek meg kellett tartaniuk a régi hengerfejrögzítési megoldást, ami ívelt kipufogócsatornákat eredményezett, és az égéstér sem maradt teljesen félgömb alakú. Ezek a hiányosságok még orvosolhatók lettek volna, ám végül a pénzügyi korlátok jelentették a legnagyobb akadályt. 1969-ben a Chryslernek egyre magasabb átállási költségekkel kellett számolnia gyártóüzemeinek korszerűsítése mellett, miközben az emissziós követelmények is szigorodtak. Ilyen körülmények között egy teljesen új big-block motorcsalád bevezetése túl kockázatosnak tűnt, különösen azért, mert az izomautók piaca gyorsan zsugorodott.

Végül a Ball-Stud Hemi projektjét már korai szakaszban leállították. A becslések eltérnek, de állítólag három és 12 közötti prototípus készült, és mindössze egyetlen példány maradt fenn napjainkig. A története legalább olyan figyelemre méltó, mint maga a motor. A legendás gyorsulási versenyző, Dick Landy valahogy megszerezte az egyedi erőforrást, és azonnal módosítani kezdte: felfúrta a hengereket, alkatrészeket cserélt, és a szívórendszeren is változtatott. A motor később egy ritka, 1969-es Plymouth Barracudában bukkant fel, amely az évek során többször is gazdát cserélt, versenyeken indult, és idővel szinte mitikus jelentőségű különlegességgé vált. Végül a Ball-Stud Hemivel szerelt autó a National Automobile Museum gyűjteményébe került.

A Ball-Stud Hemi története jól példázza, hogy még a legígéretesebb ötletek is megvalósulatlanok maradhatnak, ha a körülmények más irányt vesznek. Ez a motor akár az 1970-es évek amerikai autóinak arculatát is meghatározhatta volna, végül azonban az iparág változásainak áldozatává vált. Ma már főként a rajongók és gyűjtők emlékeznek rá, maga a motor pedig egy meg nem valósult ígéret és a mérnöki merészség szimbólumává vált.