Ki emlékszik ma az American Motors Corporationre? Nagyon, nagyon kevesen.
Az American Motors Corporation, amely akkoriban az Egyesült Államok negyedik legnagyobb autógyártója volt, 1954 májusában jött létre két nehéz helyzetben lévő vállalat, a Nash és a Hudson egyesülésével. A cél egyszerű volt: valahogy túlélni Detroit három nagy autógyártója, a GM, a Ford és a Chrysler mellett.
Sikerült? Ez attól függ, hogyan nézzük.
Az egyik oldalról nézve igen: az American Motors Corporation, közismertebb nevén AMC, egészen az 1990-es évekig fennmaradt. Közel fél évszázados története azonban korántsem volt zökkenőmentes. A detroiti nagyokkal ellentétben az AMC nem annyira fejlődött, mint inkább folyamatosan küzdött a túlélésért. A vállalatnak jóval kevesebb pénze volt, mint nagyobb riválisainak, ami a fejlesztési és reklámköltségvetésekben is megmutatkozott. Ennek eredményeként az AMC autói gyakran nem azért lettek sikeresek, mert a vállalatnak megvoltak az ehhez szükséges erőforrásai, hanem éppen azok korlátai ellenére.
Az AMC egyik vitathatatlan sikere a Rambler volt, amely az amerikai mércével kompakt modell révén lehetőséget adott a vállalatnak arra, hogy megvesse a lábát a piacon.
A Rambler az 1950-es modellévre mutatkozott be, és kezdetben a Nash márkanév alatt értékesítették. Később a Rambler önálló márkanévvé vált a vállalat kínálatán belül.
Az időzítés aligha lehetett volna jobb. Az 1950-es években, különösen az évtized második felében, az amerikai vásárlók egyre nagyobb érdeklődést mutattak az importált kompakt autók iránt, mindenekelőtt a Volkswagen Bogár iránt. Közben a detroiti nagy hármas óriási autói egyre több vásárló számára váltak túlzóvá.
A Rambler meggyőző középutat kínált. Azoknak az amerikaiaknak szólt, akiknek nem volt szükségük egy hatméteres autóra ahhoz, hogy elugorjanak bevásárolni, de arra sem voltak hajlandók, hogy egy német Volkswagen Bogár apró utasterébe szorítsák magukat.
Persze a Rambler csak amerikai mércével számított kompaktnak. Vegyük az 1957-es modellt: 2,74 méteres tengelytávjával és körülbelül 4,85 méteres teljes hosszával ma inkább középkategóriás, vagy akár prémium kategóriához közeli limuzinnak számítana. Akkoriban azonban középkategóriás modellként sorolták be.
A Ramblert többféle karosszériaváltozatban kínálták, és elég népszerűvé vált ahhoz, hogy az AMC megvesse a lábát egy olyan piaci szegmensben, amelyet a nagyobb autógyártók nagyrészt figyelmen kívül hagytak.
A Rambler történetének legérdekesebb fejezete azonban akkor kezdődött, amikor teljesítményautóként vonult be az autóipar történetébe. Ez az 1957-es Rambler Rebellel történt.
Az AMC egy négyajtós, keménytetős limuzinba egy teljes méretű Nash Ambassador motorját építette be. Az eredmény egy viszonylag kis méretű autó lett, amelyet egy 5,4 literes, 263 lóerős V8-as hajtott.
Egy 1957-es középkategóriás autóhoz képest ez komoly teljesítménynek számított. A Rebel mindössze 7,5 másodperc alatt gyorsult 0-ról 97 km/h-ra — az 1950-es évek második felében ez elképesztő érték volt.
A Motor Trend 1957. áprilisi számában megjelent teszt során még meglepőbb eredmény született: a piacon egyetlen olyan autó volt, amely képes volt lehagyni a Rambler Rebel V8-at, mégpedig az új, üzemanyag-befecskendezéses Chevrolet Corvette.
A négyajtós limuzinok között a Rebel 1957-ben gyorsulás terén gyakorlatilag verhetetlen volt. Az AMC mérnökei még egy közel 294 lóerős, üzemanyag-befecskendezéses V8-as változatot is fontolgattak. Az elektromos rendszerrel kapcsolatos problémák azonban végül véget vetettek ezeknek a kísérleteknek.
Visszatekintve komoly érvek szólnak amellett, hogy az 1957-es Rambler Rebel V8-at tekintsük az amerikai izomautók valódi ősének.
A recept lényegében ugyanaz volt, amely évekkel később híressé tette a Pontiac GTO-t: egy nagy méretű autóból származó erős motort egy középkategóriás modell alvázába építeni. John DeLorean és Pete Estes az 1960-as években ezt az egyszerű ötletet kulturális jelenséggé változtatta.
Sajnos az 1957-es Rebelre ma már szinte senki sem emlékszik.
A gyártás mindössze 1500 példányra korlátozódott, az AMC pedig ismét elesett az őt megillető elismerés egy részétől. A vállalat olyan autót épített, amely gyakorlatilag minden korabeli limuzint zavarba tudott hozni, és szinte mindennél gyorsabb volt az utakon, kivéve az üzemanyag-befecskendezéses Corvette-et — évekkel azelőtt, hogy a Pontiac GTO híressé tette volna ugyanezt a receptet.
A Rebel teljesítménye megvolt. Csak a megfelelő publicitás és a legendává váláshoz szükséges gyártási darabszám hiányzott.