A gázturbinás Chrysler 1,6 millió kilométert (egymillió mérföldet) tett meg az Egyesült Államokban, parfümmel is működött, mégsem került gyártásba

A benzinmotor megszokott morgása helyett az emberek egy gázturbina magas hangú sivítását hallották. Az autó úgy nézett ki, mintha a jövőből érkezett volna, motorja pedig azt ígérte, hogy megváltoztatja az amerikaiak személyautókról alkotott elképzeléseit.

A turbina benzinnel, kerozinnal, gázolajjal, sőt sokkal szokatlanabb üzemanyagokkal, köztük parfümmel is működhetett.

Az autógyártó nem állt meg egy prototípus megépítésénél. Ötvenöt autót készített, és hétköznapi amerikaiaknak adta át őket valós körülmények közötti tesztelésre.

A projekt mozgatórugója egy mérnök volt, aki 1946 óta töltötte be a vállalat vezető tervezőjének tisztségét. Célja az volt, hogy a repülőgépek turbinás technológiáját átültesse a mindennapi személyautókba.

Hogyan kezdődött?

A második világháború idején a mérnök repülőgépmotorokon dolgozott, igazi célja azonban az volt, hogy gázturbinát építsen egy polgári autóba.

Jelentős áttörést hozott 1954, amikor a vállalat bemutatta első kísérleti, turbinahajtású személyautóját.

A mérnökök lelkesen számoltak be arról, hogy az autó egyetlen meghibásodás nélkül szelte át az országot. A motornak nem kellett hagyományos hűtőradiátor, nem zavarták a fagypont alatti hőmérsékletek, és a hagyományos motorokkal ellentétben nem igényelt 4 828 kilométerenként (3 000 mérföldenként) olajcserét.

A karosszéria is ugyanolyan radikális volt

Az 1960-as évek elejére a vállalat már többéves tapasztalatot szerzett a turbinamotorok fejlesztésében.

A negyedik generációs A-831 turbina 97 kW (130 hp) teljesítményt és lenyűgöző, már nulla fordulatszámtól rendelkezésre álló 576 Nm (425 lb-ft) nyomatékot adott le. A turbina percenként 60 000-es fordulatszámon forgott, amelyet egy reduktor csökkentett a személyautóhoz megfelelő szintre.

Az eredmény erőteljes gyorsulás volt, miközben maga a motor mindössze körülbelül 186 kilogrammot (410 fontot) nyomott—lényegesen kevesebbet, mint a hasonló teljesítményű hagyományos V8-as motorok.

A karosszériát egy olasz karosszériaépítő tervezte, formavilágát pedig egy amerikai formatervező alkotta meg, aki korábban egy másik nagy autógyártónál dolgozott.

Az eredmény annyira futurisztikus lett, hogy az autó egy másik híres amerikai kupéhoz való hasonlósága alapján kapott becenevet.

A hátsó rész egy sugárhajtású repülőgép kiömlőnyílásaira emlékeztetett, az orron pedig vadászgépek légbeömlőit idéző formák jelentek meg.

A karosszéria jellegzetes turbinabronz színt kapott. A hagyományos fordulatszámmérő helyett a műszerfalon pirométer volt: olyan hőmérsékletmérő, amely akár 1 100 Celsius-fokig (2 012 Fahrenheit-fokig) tudott mérni.

Mit gondoltak a vezetők?

1963-ban a vállalat ambiciózus lakossági tesztprogramot indított, rádióban és televízióban bejelentve, hogy 55 autót ad kölcsön hétköznapi amerikaiaknak három hónapra, ingyenesen.

Mintegy 30 000 ember jelentkezett. Körülbelül 200 családot—köztük tanárokat, orvosokat, könyvelőket és gazdálkodókat—választottak ki a programban való részvételre.

Az autók végül 48 államba jutottak el.

A flotta közel három év alatt több mint 997 793 kilométert (620 000 mérföldet) tett meg.

A vezetők dicsérték a turbina rendkívül egyenletes működését, rezgésmentességét és csekély karbantartási igényét. Ugyanakkor panaszkodtak a gázpedál lenyomását követő késedelmes reakcióra, amely olykor a két másodpercet is elérhette.

Motorfék sem volt, az üzemanyag-fogyasztás pedig magasnak bizonyult—országúton nagyjából 18,1 l/100 km (13 mpg), városi használatban akár 26,1 l/100 km (9 mpg).

Tequila és parfüm a motorban

Az egyik legemlékezetesebb epizód egy mexikói körút során történt.

Az ország elnöke kételkedett abban, hogy az autó valóban szinte bármilyen üzemanyaggal működhet, és azt javasolta, hogy töltsék fel tequilával.

A Detroitban dolgozó mérnökök gyorsan kipróbálták az ötletet, és több kancsó olcsó tequilát öntöttek egy laboratóriumi motorba.

A meglepetést az jelentette, hogy a turbina minden probléma nélkül működött.

Az elnököt végül elvitték egy körre egy olyan autóval, amelyet éppen az általa javasolt tequilával tankoltak meg, így a mutatvány óriási reklámszenzációvá vált.

A vállalat reklámcélból más szokatlan üzemanyagokkal is kísérletezett. A turbinát mogyoróvajjal és Chanel No. 5 parfümmel is tesztelték, bár a parfüm nyilvánvalóan túlságosan drága volt ahhoz, hogy a mindennapokban használható üzemanyag legyen.

Miért nem jutott el a tömeggyártásig?

Az 1960-as évek közepére megváltozott a helyzet Amerikában.

A benzin olcsó volt, a vásárlókat pedig jobban érdekelték az erős V8-as motorok, mint a kísérleti turbinás technológia.

A korai emissziós vizsgálatok újabb problémát tártak fel. Bár a turbina kevesebb szén-monoxidot termelt, rendkívül magas égési hőmérséklete túlzott nitrogén-oxid-kibocsátást eredményezett.

Az 1970-es évek elején életbe lépő új kibocsátási előírások egyre nehezebbé tették a turbinaprogram létjogosultságának igazolását.

A költség szintén komoly akadályt jelentett. Egyetlen turbinamotor több mint 10 000 dollárba került, miközben egy hagyományos autó ára nagyjából 3 000 dollár volt.

1966-ra a vállalat gyakorlatilag leállította a programot.

Ezután még kegyetlenebb lezárás következett.

Mivel a karosszériák Olaszországban készültek, ideiglenes behozatali szabályok alapján kerültek az országba. A vállalat a szükséges vámok megfizetése helyett úgy döntött, hogy az autók többségét megsemmisíti.

Az 55 turbinás autóból negyvenhatot hidraulikus présekkel zúztak össze.

Mindössze kilenc maradt fenn.

Ma már csak néhány létezik, így a turbinás autó az amerikai autógyártás történetének egyik legkülönösebb fejezetét jelenti.